Mégis, közzéteszem itt, mert minden általam olvasottnál érzékletesebben mutatja meg a kalóriacsökkentett étrenddel és a több mozgással való fogyási kísérletek és az erre irányuló orvosi, dietetikusi, edzői tanácsok értelmetlenségét.
A szerző, Todd Tucker a Notre Dame Egyetem történelem szakán végzett, az USA Haditengerészete atomtengeralattjáró flottájának korábbi tisztje, az 1944-45-ben lefolytatott Minnesota Éheztetéses Kísérlet egykori résztvevőivel készített interjúkat és ezek alapján írta meg annak történetét.
A visszaemlékezések ma is átélhető formában adják vissza mindazt a gyötrelmet és szenvedést, amit a kísérleti alanyai - fiatal és egészséges lelkiismereti szolgálatmegtagadók - átéltek a 24 hétig tartó éheztetéses, majd az azt követő 12 hetes ellenőrzött visszatáplálási időszakban. A kísérlet teljes ellenőrzött időtartama alatt minden részvevőnek hetente kb. 35,4 km-t (22 mérföldet) kellett gyalogolnia. Csalási lehetőség nem gyakran adódott: ha a kísérlet alanyai elhagyták a lakó- és kutatási helyként szolgáló stadiont, ápolók vagy egymás kíséretében tehették azt.
A lent idézett részlet a 20-as számú alany, Sam Legg szemszögéből láttatja a visszatáplálási időszak egy számára kritikus, sorsfordító napját. Legg úgy vélte, abba a csoportba került, melynek tagjai a visszatáplálás három hónapját is a legkisebb energiatartalmú étrenden kellett, hogy átvészeljék. Aznap este, egy különösen gyenge pillanatában úgy ítélte, az éhezés tovább nem elviselhető számára: bármi áron ki akart kerülni a vizsgálati alanyok köréből.
Hasonló kísérlet ma már nem lehetséges: a Helsinki Nyilatkozat óta nem folyhatnak olyan vizsgálatok, melyek során a részvevők egészsége, élete veszélybe kerülhet.
Okuljunk példájukból, ne legyen hasztalan a résztvevők szenvedése áldozathozatala!
Hogy miért fontos ez számunkra, túlsúlyos, inzulinrezisztens vagy cukorbeteg magyarok számára? A válasz egyszerű: úton-útfélen azt halljuk: Minden kalória egyforma! Egyen kevesebbet és mozogjon többet! Sportoljon!
A Magyar Diabetes Társaság a Teljes élet cukorbetegen c. tájékoztató kiadványában túlsúlyos cukorbetegek számára 1200 - 1400 kcal energiatartalmú étrendet javasol* naponta.
A Minnesota Éheztetéses Kísérlet – egészséges - résztvevői ehhez képest bőségesen étkezhettek, hiszen az éhezéses szakaszban naponta 1570 kcal energiatartalmú étrenden éltek.
„Jó éjszakákon ünnepekről álmodott, hatalmas gőzölgő asztalokról, nagy kupac sonkával, krumplival, kenyérrel és süteménnyel. A rossz éjszakákon a kannibalizmus rettenetes rémálmaira riadt az ébrenlétbe, ilyenkor megtörölte a száját, hogy lássa, valóban vértől nedves-e. Amíg összeszedte lélegzetét a barakk szürke sötétségében, hallgatta barátai nyögéseit és sekély, reszelős horkantásait, akik a saját gyötrelmes álmaikon szenvedték keresztül magukat. A gondolat, hogy három további hónapot kell a laborban kell eltöltenie, elviselhetetlen volt.
Kettéhasította a rönköt, és figyelte, ahogy a két fél némán szétválik. Már ez az egy csapás a fejszével is kimerítette; megállt, hogy levegőhöz jusson. Éles tisztasággal hallotta barátait, amint nevetnek bent a házban, hallotta villákat a tányérokon csikordulni - a tudósok megerősítették azt a hiedelmet, hogy a hallás javul az éhezéssel. Ez már a desszert? - találgatta a 20-as számú alany - frissen sült pite, egy gombóc fagylalt? Vagy még mindig a sültek és mártások felett időznek? Elképzelte, hogy ezüst késsel belevág a puha húsba, érezte a penge tiszta vágását, amíg már az a porcelánt éri, majd látta, ahogy felitatja a mártást egy szelet langyos kenyérrel, és az egészet hideg tejjel öblíti le.
Természetesen bármikor kiléphetett volna - több társa is megtette. Ennél ő erősebb kellett, hogy legyen, hiszen ő a csoport vezetője. Meg kellett szenvednie pacifista meggyőződéséért, miközben az emberiség javát szolgálja az éhezés és a visszatáplálás kutatásában való részvétellel. Férfiak halak meg a háborúban a tengerentúlon. A barátai a harcoltak. Hitler miatt milliók éheztek. Hogyan lenne képes ő, a 20-as számú alany kimondani: nemcsak, hogy nem akart harcoló alakulatnál szolgálni, de ahhoz is gyenge volt, hogy kitartson egy tudományos kísérlet végéig? Tudta, hogy élete hátralévő részében az emberek azt kérdezgetik majd tőle, mit tett a háború alatt. Az éhezési kísérlet volt az ő lehetősége, hogy tisztességes választ tudjon adni erre a kérdésre. Hogyan is léphetne hát ki?
Ki kellett hát tartania, egyre jobban fázva, egyre gyengülve, egyre soványabban és egyre élesebben. Amikor elkapott egy makacs megfázást, a 20-as számú alany azon kapta magát, reménykedik, hogy rosszabbul lesz. Napokig kereste a fáradt testében a tuberkulózis tüneteit… mindhiaba. Elkezdett álmodozni a kórházról, a krumplis, tésztás ételekről, az lehetne szabadulása, a tiszteletre méltó alternatíva a kilépéssel vagy a kizárással szemben.
Csak egy héttel korábban, a 20. számú alany a kezére ejtette a kocsiját. A stadionparkolóban felemelte régi Packardját, úgy tett, mintha valamilyen karbantartást végezne, majd kihúzta a csapot az emelőből, miközben a bal kezét a kocsi alatt tartotta. Ösztönösen megrándult azonban, az utolsó pillanatban kirántotta a kezét. Csak az egyik ujja zúzódott, nem eléggé súlyosan ahhoz, hogy eltávolítsák a kísérletből. Az orvosok gyanakodtak, természetesen, és azonnal kizárták volna, ha öngyilkos hajlamúnak vagy pszichotikusnak ítélik. Meggyőzően ragaszkodott hozzá, hogy baleset történt. Bevitték a kórházba, de továbbra is a gondosan kimért adagokat kapta a laboratóriumi konyháról. Haragudott magára amiért inába szállt a bátorsága, és azon tűnődött, vajon lehet-e még esélye egy hihető balesetre.
A 20-as számú alany a barátai udvarán térdelt, és felállította az egyik hasításra váró rönköt. Sima, lapos felületű volt, egyenes és sík, mint egy kis asztal. Bal kezének ujjait széttárta a rönk tetején és lenézett rájuk. Mint minden más a testén, ezek is idegennek tűntek most. A csuklója kidudorodott, belőle póklábszerű, vékony ujjak indultak. Sápadt bőre kék volt a holdfényben. Egy megfeketedett köröm emlékeztette utolsó szánalmas kísérletére. A 20-as számú alany jobb karjával a levegőbe emelte a fejszét. Félhossznál kellett megragadja a nyelet, hogy az él a megfelelő helyen legyen. Alig volt ereje, hogy megtartsa a fejszét, és kétségei voltak, elég erővel tud-e lesújtani, hogy bármi kárt tegyen. A további három hónapnyi éhezésre gondolt, még három hónapra, mialatt a tudósok a testét szurkálják, a pszichológusokra, akik ezalatt az elméjét szondázzák.
A 20-as számú alany egy mordulás kíséretében, minden maradék erejét beleadva lesújtott a fejszével. A penge egyenesen és tisztán ért célba. Mielőtt elvesztette volna az eszméletét, a 20-as számú alany elégedetten figyelte, ahogyan három ujja legördül a rönkről, és a szépen kaszált fűbe hullik."**
Források:
* http://www.doki.net/tarsasag/diabeteslaikus/info.aspx?sp=270&web_id=
** Tucker, Todd. The Great Starvation Experiment: The Heroic Men Who Starved so That Millions Could Live (pp. 3-6). Free Press. Kindle Edition.